2012. február 28., kedd

Csendesnap

„A LEGJOBB MÉG ELŐTTÜNK VAN”
(beszélgetés Végh Tamás bácsival)
A felsős tavaszi csendesnapon, február 22-én két lelkész  volt a vendégünk: Végh Tamás és Somogyi Péter. Tamás bácsi iskolánk alapítólelkésze, így őt szólítottuk meg egy kis beszélgetésre.

- Milyen érzés volt újra az ökuban lenni?
- Hadd kezdjem azzal, hogy az iskolai csendesnap sok kedves emléket ébresztett bennem. Amint hallottátok, úgy fogadtalak Titeket, hogy „köszöntelek Mindnyájatokat Fóton”… azaz jeleztem, hogy ebben a templomban, és itt Fóton 20 évet töltöttem, többet, mint bármelyik iskolás, akár a gimnázium végzősei is éltek eddig az életben. – De különös és jó érzés volt a szószéken állni újra. Sokat jelentett az a figyelem, ahogyan az igemagyarázatot fogadtátok. Fontos ilyen igeélmény mindenkinek, mert a hit az ige hallásából van, és ha élő légkört ajándékoz Isten a szolgálónak, és hallgatóknak, akkor ott sok minden megtörténhet.  Az ötödikesek aranyosak voltak, tanultunk is, játszottunk is – kölcsönösen örültünk a napnak.
- Mivel foglalkoztak a szülei?
-Édesapám is lelkipásztor volt, akitől sokat tanultam már gyermekkoromban. Nagyon szerette Jézust, és hirdette az evangéliumot, nagy hűséggel látogatta a gyülekezetet. Édesanyám kitűnővel végzett  történelem-német szakon Szegeden, de egy percig sem tanított, mert öt gyermeket vállaltak, és a nevelésünkkel törődött. Sokat jelentett ez nekünk a nehéz Rákosi-korszak idején. Nagyon jó, szeretet-légkörben növekedhettünk.
- Milyen iskolákban tanult?
- Bács megyében, a Kalocsa melletti Foktőn kezdtem az iskolát, de II-VII. elejéig Szabadszálláson laktunk, majd Érsekcsanádon fejeztem be az általános iskolát. Baján kezdtem a III. Béla Gimnáziumban, III. év közepétől pedig - miután tüdőmmel megbetegedtem – Budapesten a Szabadság-hegyi Iskolaszanatóriumban érettségiztem. Utána a Református Teológiai Akadémiára felvételiztem, így lettem lelkipásztor.
- A családja, hogy élte meg a költözködés időszakát? Milyen érzés volt itt hagyni Fótot?
- Öt évi fóti lelkipásztori szolgálat után úgy elfáradtam, hogy akkor megpróbáltam a sokkal kisebb érsekcsanádi gyülekezetbe „elmenekülni”. De Isten másként gondolta. Ott tartott Fóton, sőt hamarosan olyan megújulást adott a szívünkben feleségemmel, hogy abból lelki ébredés bontakozott ki a gyülekezetben. Sokan megtértek, egészen új időket éltünk, új parókiát, gyülekezeti házat építhettünk kétkezi munkával, nagy összefogással. Úgy gondoltam, hogy soha nem megyek el Fótról, hiszen Isten a „szökési kísérlet” után újra „beiktatott” Fóton. Nagyon szerettünk itt lenni, és a gyülekezeti tagokkal is nagy szeretetben éltünk.
Meglepetés volt számomra is, a fóti testvérek számára is, hogy mégis elfogadtam a fasoriak hívását. Két év lelki tusakodás után döntöttem így, amikor világosan megértettem Isten akaratát. Akkor nagyon nehezen értette ezt a gyülekezet, de ma már hiszem, mindenki előtt világos, hogy jól folytatódott Fóton is az élet, és itt a Fasorban is nagy lelki ébredést élhettünk át.
A költözés nem volt könnyű. Nem rovom fel a fóti testvéreknek, hogy a költözés napján senki nem jött el, hogy segítsen. Ők nem pakolják ki a lelkészüket Fótról. Úgy jöttünk el, mint akik „elszöknek”. Itt pedig nagyon mostoha viszonyok vártak először bennünket. De azután a lakás felújítása is megtörtént, és elkezdődhetett a nagyon leépült gyülekezet megújulása. Közben fél szemmel figyeltük, hogy Fóton is épül tovább a gyülekezet, a mai életnek pedig különösen is örülünk.
- Hogy sikerült az ottani első prédikáció?
- Jó kérdés. Felkapták a fejüket az itteniek, mert az a közvetlen hang, amelyen megszólaltam, teljesen szokatlan volt számukra. Fóton – az egyébként hagyományosan ősi gyülekezetben – már természetes volt, hogy egyszer-egyszer felnevetett a gyülekezet, ha az igehirdetésből ez következett. Itt egy teljes évet kellett várni, hogy először „vegyék a lapot” a testvérek és a vidám hangú, tréfával is fűszerezett igehirdetés közben jóízűen nevettünk. De ma már ez magától értetődik.
-Mi volt az első salgótarjáni élménye?
- Messze múltba megyünk, ha Salgótarjánról kérdezel. Sokat tudnék mesélni az ottani élményekről. Szinte alig volt gyülekezet, csak vasárnap tartottunk 15 – 20 embernek istentiszteletet. Bibliaórára senki nem jött az elején. Amikor már 15 – 20-an ott is voltunk a bibliaórán / persze nem egyik napról a másikra /, a templomban 50-60-an, nagy volt az örömünk. Egyik karácsonyra megígértem a gyülekezetnek, hogy fűtött templomba jöhetnek. De elrontottuk az ősi Salgótarjánban gyártott nagy kályhákban a fűtést, és olyan füst-ködben ünnepeltünk karácsony első napján, hogy a hátrébb ülőknek csak a körvonalait láttam. Sok érdekes történet kapcsolódik az önálló lelkipásztori szolgálatom indulásához.
- A felesége mivel foglalkozik?
- Feleségem gyógyszerész volt. Fóton is dolgozott a buszfordulónál lévő gyógyszertárban. Pesten látogató gyógyszerész lett, aki ellenőrizte a Pest megyei patikákat. Három éve nyugdíjban van. Hiányzik neki a kötött munka. Lazábban élhet a még mindig aktívan dolgozó férje mellett. Persze jut neki feladat, hiszen kisunokánk / 8 éves / ide jár az egyházi iskolánkba, két-három nap is hozzánk jön, visszük foci edzésre is. Az ő fővédnöke a „Mamó”. Még azt is megcsinálja neki – amit én nem nagyon engedek meg, ha velem van -, hogy a TV előtti fotelba hozza a vacsoráját. A gyülekezetben is látogat, különösen idősebbeket. Többen a fiatalabbak közül pedig lelkigondozói tanácsokat kérnek tőle. Nekem is sokat segít jó meglátásaival, ügyintézéseivel. Ráadásul nekünk Fóton van családi házunk. Még az ottani időben építettük, most pedig a tetőteret építettük be, hogy oda megyünk, ha megérjük az én nyugdíjba menetelemet is. Így a fóti ház körül is van tennivaló, és feleségem a kert igazi gazdája.
- Milyen szerepe volt az iskola megalapításában?
- Erről is sokat mesélhetnék. Az akkori négy lelkipásztor szoros közösségben egymással, a FÖKE vezetőivel és a szülőkkel nagy „harcot” vívott azért, hogy elindulhasson az egyházi iskola. Sokat tanakodtunk a pedagógusokkal is, szorosan együtt munkálkodtunk és úgy éltük meg, mint hőskort. A Gyermekvárosban a gyönyörű márványoszlopok közé farost lemezt szereltünk stb. stb.
Egyetlen történetet hadd mondjak az előkészületekről. Felvetődött, hogy az 1-es iskolát / a mai iskola épületét / vegyük át. De ott állami iskola működött. A pedagógusok nem akartak egyházi iskolába átjönni. A négy lelkész meglátogatta a pedagógus testületet, és elmondtuk a javaslatunkat. A pedagógusok arra készültek, hogy vagy Sándor atya, vagy én fogok szólni, mi voltunk a harciasabbak. Felkészítették egyik nem régen jött tanár társukat, hogy akármelyik szól, utána menjen neki ezerrel, és keményen utasítson vissza mindent. Arra nem számítottak, hogy a vajszívű Bohus Imre bácsi fog szólni. Utána felállt a felbíztatott tanár, és neki ment Imre bácsinak… / persze csak szóban, de nagyon durván/. Egyszer csak megszólaltak a tanár társai: - Hagyd abba, így nem lehet Imre bácsival beszélni! – Ezek és hasonló események ma már mesének tűnnek.
- Milyen érzés látni és hallani iskolánk fejlődését az elmúlt években?
- Nagyon nagy öröm. Már kezdetben bebizonyosodott, hogy családias, keresztyén légkörű iskola lesz ez. Olyan, amilyet a szülők szerettek volna. Ez a helyzet ma már egy megduplázódott általános iskolai létszámot jelent és egy gimnáziumot. Csak hálát adni tudok Istennek, hogy a mustármagból nagy fát növesztett.
- Az Ön életében volt már olyan, hogy valamiben gyönyörködött?
-Kézenfekvő, hogy arról beszéljek: „az Úrban gyönyörködtem”. Egész fiatalon jutottam hitre, és azóta a több, mint 50 év alatt nagyon sokszor gyönyörködtem abban, amit mondott, illetve cselekedett. De sok másban is gyönyörködhettem. Pl. a szerelemben. Említettem, hogy 14 éves voltam, amikor a 12 éves kislánnyal egy iskolai színdarabban együtt szerepeltem… Úgy megszerettük egymást, hogy ma is ő a feleségem. Sok gyönyörűséget adott Isten a közös úton is. A gyermekeinkben is gyönyörködtem… De a sportban is. Nagyon szerettem futballozni. Még most is leállok a Julianna iskolánk gyerekeivel játszani, ha úgy adódik. Gyönyörködöm a természetben… Még sorolhatnám. Szeretek gyönyörködni, örülni – az életben és az életnek! Egy idő óta szoktatom magam, hogy gyönyörködjem majd a mennyben is, hiszen a legjobb még előttünk van.
- Köszönöm a beszélgetést!
          
 Az interjút készítette: Arany Kincső (7.a),   Fotó: Urbán Jonatán (12.o.)

2 megjegyzés: